Portugália: portugál kultúra, zene, nyelv, utazás

Archive for the ‘Irodalom’ Category

A nemrégiben elhunyt José Saramago (1922-2010), Nobel-díjas portugál író, november 16-án lenne 88 éves. Ebből az alkalomból a Camões Intézet világszerte emléknapot tart, amibe természetesen Budapest is bekapcsolódik.

A program kedden 12:00-kor filmvetítéssel kezdődik az ELTE BTK Portugál Tanszékén, és filmvetítéssel zárul: 17:00-tól a Vakság c. filmet nézhetitek meg. Közte pedig kerekasztal-beszélgetés lesz Saramago műveinek fordításáról és recepciójáról, továbbá részleteket is hallhattok néhány művéből magyar és portugál nyelven a Király Rudolf Vándorszínház tagjainak közreműködésével.

Az emlékezésen, főhajtáson túl a Vakság előhangja lehet a szintén a héten kezdődő Portugál Filmhétnek is.

Részletes program és további információ itt.

R.I.P.

Az új évet munkával kezdte csoportunk: leporoltuk a nyárra elkészült színdarabunkat, a Gézagyereket (Háy János), és belevetettük magunkat a próbákba. Sajnos az eredeti felállás nem volt lehetséges, így ezúton is köszönjük Urfi Peti és Sérgio Gomes munkáját!

Az eredményt megtekinthetitek a Marczibányi Téri Művelődési Központban, február 16-17-én, 19 órai kezdettel.
Cím: Budapest, Marczibányi tér 5/a.
Belépő: 600HUF
Figyelem! Az előadás portugál nyelvű! :-)

Ajánló (szintén köszönet Urfi Petinek!) és szereposztás:

Vagy a kőfejtő, vagy a segély. Nincs más út a kis észak-magyarországi faluban. A férfiak mind ott dolgoznak, a kőfejtő adja meg a napok ritmusát. Igen, pillanatfelvétel a rendszerváltás utáni magyar valóságról, de ez csak a háttér.
Az előtérben Géza, az autista fiú, akit egy új biztonsági előírás kiszakít a biztonságos burokból, amelyben élt: dolgozni megy ő is, mint az apja, mint a többiek. Egyszerű kérdéseivel megkaparja azt a vastag felszínt, amit a megkeseredettség, a megszokás és az alkohol vont az a falusiak köré, mintha valami szeretetféle is keletkezne a sűrű bazmegezés közepette – kérdés, hogy ez mire elég.

A kényszeresen ismételgetett mondatok költészete úgy fordul tragédiába, hogy közben sokszor nehéz eldönteni, sírjunk vagy nevessünk.

Géza: BATA PÉTER
Rózsika néni, Géza anyja: VARSÁNYI KATA
Banda Lajos, munkás a kőfejtőben: SÉRGIO GOMES
Herda Pityu, munkás a kőfejtőben: BORBÁTH PÉTER
Laci, főnök a kőfejtőben: SZÉKELY SZABOLCS
Szomszéd férfi, munkanélküli: KIRÁLY SZABOLCS
Szomszéd nő: ASPIRÁN KATA
Marika, bolti eladó: CLARA RISO
Krekács Béla, kocsmai ember: URBÁN BÁLINT
Vízike, kocsmai nő: VÉGH ANNA
Karesz, buszsofőr: URBÁN BÁLINT

Ficha técnica
Szöveg: Háy János
Fordítás, adaptáció, kellékek és díszlet: REI RUDOLFO
Rendező: Clara Riso
Hang és fény: Nagy Dóra
Plakát és logo: Diogo Tavares – fanq design

Menino Géza - Gézagyerek webposzter

Tegnap, ápr. 23-án kezdődött a 16. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. A post apropója, hogy hagyományosan idén is lesz portugál meghívott: João Tordo. Ismerkedésül látogassatok el a blogjára!

João Tordo az Elsőkönyvesek Fesztiváljára érkezik, és szombat délelőtt dedikálást tart itt bemutatandó regényével, az As Três Vidas-sal. 11 órától megtalálható lesz a Camões Intézet/Portugál Nagykövetség standján, minden érdeklődőt és kérdést szívesen vár :-) E könyve korlátozott példányszámban kapható a standon (G32)!

Délután, 16:30-tól pedig a Lázár Ervin teremben pódiumbeszélgetésen vesz részt elsőkönyves kollégáival.

A részletes program a fesztivál honlapján található, hasonló bejegyzésünk pedig itt.

Kellemes böngészést, beszélgetést, jó olvasást!

Nemrégiben kaptam egy listát, miszerint 176 könyv elérhető és letölthető digitális formátumban a Domínio Público oldalán. Egyrészt ez a lista túl hosszú lenne egy poszthoz, másrészt rengeteg más is megtalálható még ott, a portugál/brazil és a világirodalomból egyaránt, végtelen órányi olvasnivalót kínálva – többek között Shakespeare, Dante, Pessoa, Eça de Queirós, Gil Vicente, stb művei, de még a Lusiadák is Camõestól!
A kezdeményezés brazíliai, ezért az ottani helyesírással találkozhatunk a legtöbb esetben.
Ezek után nincs kifogás, hogy a Camoes Intézet könyvtára nincs nyitva! :-)

Egy ismerősöm hívta fel a figyelmemet erre a rövid írásra, nem tudtam neki ellenállni, és itt kötött ki. Egy kis érzelmi adalék a nyelvtanuláshoz, rímelve egy itteni korábbi bejegyzésre is. Rémlik, hogy valamelyik nyelvkönyv ezt a szöveget használta bevezetőnek – a számomra legfontosabb részeket kiemeltem.
Leiam em português!

Úgy történt, hogy nyáron csak pihenni akar­tam, labdázni és úszni. Ennek folytán nem vit­tem magammal semmiféle munkát. Utolsó pillanatban azonban bedobtam csomagomba egy por­tugál könyvet.

Esküszöm önöknek, hogy akkor egy szót sem tudtam portugálul. A portugálokról is csak an­nyit tudtam, megbízható történelmi kútfőktől, hogy vígan dudálnak. Nem is óhajtottam megta­nulni nyelvüket soha. Minek?

De a szabadban kényszerűségből ráfanyalodtam az egyetlen könyvre és magányom börtönében, melynek egyik falát dolomitsziklák, másik falát rengeteg erdők alkották, az ég s víz színe előtt,

sillabizálni kezdtem a szövegét. Eleinte nehezen ment. Aztán belemelegedtem. Föltettem, hogy csak azért is végére járok, mester és szótár nél­kül, s ösztönömet, leleményemet serkentve elkép­zelem, hogy valami nagy baj ér, ha nem értem meg pontosan, talán egy ismeretlen zsarnok ha­lálra ítél.

Furcsa társasjáték volt. Első héten véres verej­téket izzadtam. Második héten sejtettem, miről van szó. Harmadik héten már portugálul kö­szöntem a madaraknak, kik szintén portugálul beszélgettek velem.

Így telt el a nyaram. Most pedig itthon vagyok és eldicsekszem, hogy tudok portugálul, ami a mai viszonyok között, mikor olyan lázasan kere­sik a portugálul tudókat, és oly fényes lehetőségek nyílnak előttünk, nem megvetendő dolog. Min­denesetre csodálatos nyelv. Omlósabb, mint az olasz, gyengédebb, mint a spanyol. Egészen por­hanyó latin.

Kötve hiszem, hogy életemben valamikor is használhatom, vagy olvasok még egy portugál könyvet. De ez nem is fontos. Én nem bántam meg a nyári akadályversenyt. Azokon csodálko­zom, kik egy nyelvet gyakorlati céllal tanulnak s nem önmagáért. Tudni már unalmas. Csak ta­nulni érdekes.

Ó, a sok édes és furcsa meglepetés ingere, mely az elvarázsolt szellemkastély bohóságaihoz ha­sonlít, a félig ismeretlen jelzők és határozók, az álarcos mondatok, melyek ködben rémlenek fe­léd. Minden szó templomi ivópohár evőedény, melyből már évezredek óta ittak-ettek ismeret­lenek. Ünnepi pillanat, mikor először veszed szentségtelen kezedbe. Halottak, élők lelke rez­zen át rajtad ilyenkor, és a szó valóban jelképpé válik. Aztán derengeni kezd a sötétség. Egyes for­dulatokkal ismét találkozol, és ismerősökül kö­szöntöd őket. Már félhomályban jársz, hol vilá­gítanak a betűk, és ragyognak a fogalmak. Ami­nek elkopott a jelentősége, a megszokottság foly­tán, újra feltündököl, rendkívüli fényben, me­gint érzed az ősi dolgokat, az Életet, a Halált, melynek keserű ízét más nyelveken már elfelej­tetted, a Kenyeret, Bort, melynek zamatára már nem is emlékszel, s tudod, hogy Ember vagy.

Izgalmas játék, kacér bujócska, csodálatos flirt az Emberiség lelkével. Soha oly fogékonyan, oly éber szemmel nem olvasunk, mint alig tudott, új nyelven. Megfiatalodunk általa, gyermekek, ga­gyogó csecsemők leszünk, s úgy tetszik, új életet kezdünk. Nekem ez az élet elixírem .

Fogynak köröttem az ismeretlen nyelvek, de hála az égnek, még marad elég. Néha bizonyos örömmel gondolok arra, hogy vénkoromban meg­tanulhatok kínaiul is, s a gyermekség eltűnt örö­mét visszaidézem, mikor majd a babonás öreg nyelven először mondom ki, Anya és elalszom ezzel a szóval: Tej.

*Posztumusz köszönet Kosztolányi Dezsőnek!

Kicsiny társulatunk, a Rei Rudolfo Teatro Ambulante, azaz a Király Rudolf Vándorszínház, nagy erőkkel próbál, és második születésnapján a Zöld Macska Diákpince színpadán Budapest városában, bemutatja a Bom Quijote (Bom Quixote) című darabot portugál nyelven!
Figyelem! A darab “Tasnádi István: Világjobbítók” című művének adaptációja, tehát a (csak) magyar nyelvű közönségnek is ismerős lehet!

      Pontos időpontok:

November 27.

      csütörtök, 19ó;

November 30.

      vasárnap, 17ó

 

    Szeretettel várunk mindenkit! :-)

Ajánló (Clara Riso és Urfi Péter tollából)

Sokáig hittük: a szélmalomharcnak befellegzett.

De úgy tűnik, ma újra van mitől félniük a nemes hölgyek bántalmazóinak, az örök eszményeket lábbal tipró gazoknak. Valahol Budapest legmélyén, Kriston Géza ex-könyvtáros a börtönből indul kalandos útra, urbánus szélmalmokat rohamoz; oldalán hűséges kísérője és cellatársa, Tököli, az érző szívű nepper, aki sorozatos és sajnálatos félreértések következtében állandó vendége a büntetés-végrehajtásnak. Dulcineia, azaz Mária, közalkalmazott, a mellékest reklámszerepléssel keresi meg.

A két jóbarát vándorlásai során megelevenedik a pesti utca: csavargó, rendőr, szemetes, kitartott prosti, kidobott férj, showman és fodrász világvége előtti kavalkádja…

Bom Quixote

Pascal Mercier regényét, ami 2004-ben Nachtzug nach Lissabon (azaz Comboio Nocturno para Lisboa, vagyis Éjszakai vonat Lisszabonba) címmel jelent meg, már régóta magasztalja a kritika, állítólag a fordítás kissé gyatra lett, de maga a regény ‘olyan mint egy álomszerű Wong Kar Wai film’, bár az amcsi kritikusok szemével ‘nagy hévvel túl hosszúra íródott’ ‘ehhez türelmesebb európai olvasók kellenek’ (további kritikák itt)

Na ennyi bevezető után, íme az egyik olvasónk, Dicső Norbert beszámolója és egy kiemelt részlet a regényből:

A portugál varázsa / O feitiço do português

Az idézet Pascal Mercier, Nachtzug nach Lissabon ( Comboio Nocturno para Lisboa) című regényéből való. A könyv még nem jelent meg magyar fordításban, portugálban viszont már igen, ezért az eredeti németből fordítottam le.

»Was ist Ihre Muttersprache?« hatte er sie vorhin gefragt.

»Português«, hatte sie geantwortet.

Das o, das sie überraschend wie ein u aussprach, die ansteigende, seltsam gepreßte Helligkeit des ê und das weiche sch am Ende fügten sich für ihn zu einer Melodie, die viel länger klang, als sie wirklich war, und die er am liebsten den ganzen Tag lang gehört hätte.

»Mi az anyanyelve?« kérdezte az imént tőle.

»Portugál«, válaszolta.

Az o, amit meglepően mint egy u ejtett ki, az ê emelkedő, különösen megszorított világossága és a lágy s a végén egy olyan dallammá állt számára össze, ami sokkal hosszabban hangzott, mint amilyen valójában volt, és amit a legszívesebben egész nap hallgatott volna.

A könyvben szereplő tanárnak annyira megtetszik a nyelv hangzása, hogy részben ez is arra ösztönzi, hogy csapot-papot otthagyva útra keljen Lisszabonba. És higgyétek el, tényleg elég hallani a nyelvet és máris függővé válik az ember. Sokan kérdezik tőlem, hogy mennyire hasonlít a spanyolhoz? Én ilyenkor mindig azt mondom, hogy kiejtésében szerintem semennyire, bár ők eléggé jól megértik egymást úgy is, hogy mindenki a saját anyanyelvén beszél. Nekünk magyaroknak ez furcsán hangzik, de tényleg működik. Mivel Magyarországon a spanyol jóval ismertebb, ezért sokan feltételezik, hogy hasonlít hozzá. Nyelvtanában biztosan, mivel egy nyelvcsaládhoz tartoznak, azonban egy laikus első hallásra biztosan nem tudná hová tenni. A sok „erős” hang, a mássalhangzó torlódások valamelyik szláv nyelvre emlékeztetnek, azonban különös dallama, érzékisége elárulja, hogy latin nyelvről van szó.

Kívánom mindenkinek, hogy megismerje és megszeresse ezt a selymesen szép nyelvet!

Mielőtt folytatnám a beszámolót, hadd jegyezzem meg, hogy a csapat nagyban hálás mindenkinek, akik segítettek a munkában: anyukák, apukák, Marcos, Clara, Balázs, Bori, Bea, Nándi, Gábor és mindenki, aki egy kicsit is hozzánk járult!
Obrigadíssimo!
Na, és a darab. Dóra Taberneira lett, mert ugyebár csak két fiú volt a csapatban. Így néhol természetesen át kellett írni a szöveget, de körülbelül ennyi. Aztán Cunha/Bece szerepe volt a legkritikusabb – Petinek meg kellett tanulni elejétől, kábé egy-másfél hónap alatt, mert akkor esett ki az előző srác, és Peti addig Csipesz volt. Csipesszel poénok vesztek el, de átvett néhányat a felesége, aki Jucika néven futott. Papoila/Masni-t Varsányi Kata alakította, az új Cunhával nagyot alakítottak, jól működött a színpadon. S nekem volt a legkönnyebb, mert én végig Nabo voltam! Még Fehérvárcsurgóra eljött velünk június elején egy Nándi nevű srác, aki portugálos és színházi múlttal bír, s később is eljött próbára, nekem nagyon sokat segített. Cunha felesége egy az egyben kimaradt, csak néhány szóval utaltunk arra, hogy jött és elment. De valószínűleg előadjuk a közeljövőben a bővebb változatot, amibe vissza lehet rakni – ha találunk elég szereplőt…

Úgy kezdtük, hogy egy jelképes tükör előtt bemutattuk a legfőbb szereplőket: Taberneira, Nabo, Papoila és Jucika sorrendben. A Tabi felvette a kötényét, Nabo pedig feszitett néhányat az izomtrikójában, plusz alaposan megmutogatta a műtetkóját, amit az előadás előtt néhány perccel applikált a jobb muszklijára. Papoila igazgatott magán valamit és letörölte a tükröt, Jucika meg csámpázott néhányat félrészegen. Na, innentől kezdve meg is nyertük a közönséget, nagyon jól fogadtak minden poént.
Tényleg a legjobb az volt az egészben, hogy a legtöbb beszóláson nevettek, a blackoutokkor tapsoltak és nevettek, nem is tűnt fel belülről, hogy ilyen vicces. Persze lehet, hogy nem az, de a közönség meglátta benne ezt, és ez nekünk jó! Engem igazából spanolt a dolog, hogy néha hatásszünetet kell tartanom, hogy lehessen hallani a következő mondataimat :-)))

Másik nagyon nagy poén volt, ami Cunhának még az utolsó fő-technikai próbán jutott eszébe. Egyik jelenetben ülnek Papoilával a tóparton, és a tengerről meg a portugálokról terel neki, milyen a naplemente, a tenger, a saudades. Szereztünk két zenét, egy ilyen nyúédzses ezoterikus tengerhang, meg egy gitáros portugál dallam. S amikor Cunha a megfelelő részekhez ért, kicsettintett egyet a technikusnak, aki erre a jelre elindította az éppen odavágó zenét – ez szerintem őrült jól sikerült.
Főpróba a “tóparton”
Amikor nem voltam a színpadon, hátulról, avagy elölről azon mulattam elfojtott nevetéssel, ami a színpadon éppen zajlott. Zé ott állt a folyosón, mellettem, öröm volt nézni, ahogy nevet és mosolyog a dolgon! Nagyon nagy élmény!

Aztán aktualizáltunk is, elég sikeresen. Az első az én szövegemben volt, a másik a Cunháéban. A Peixoto darabból tanultunk egy tipikusan alentejo-i szót: bocanço, ami csókot/puszit jelent. Na, és nekem úgy kezdődött a szövegem, hogy:
Olá, minha lindinha, posso beijar-te a mão?
Ez helyett lett:
Olá, minha lindinha, posso dar-te um bocanço?
Nevetés, nevetés…
:-)
Ez kicsit lopás volt persze, de meg lehet magyarázni.. Ugyanis a darab elején, amikor Nabo nyomul, azzal próbálkozik, hogy tele hold volt. Erre Papoila kijavítja, hogy teli. Ezt Clara ötlete alapján alentejo kiejtéssel próbáltuk utánozni, ott ugyanis úgy mondják a cheia-t, hogy chêêa. Szóval ehhez pont illett a bocanço. Sajnos Peixoto pont ezt a részt lekéste, de visszahallotta, hogy mi történt!
A másik meg a Brecht darabból lett kölcsönözve. A darab arról szólt, hogy kicsoda is valójában az ember. Egy tengerészt vagy hajórakodót beöltöztetnek katonának; eredeti neve Gally Gay, katonaként pedig Jeriah Jip (a nevek helyesírásáért nem vállalok felelősséget). Cunha meg szintén a tó mellett, miután Nabo alaposan megráncigálta és leordibálta, hogy hagyja békén Papoilát, azzal hozakodik elő, hogy ha így veszélyes a kocsmába menni, majd beöltözik Télapónak, vagy Elvisnek, és ha már így alakult, berakta azt is, hogy Jeriah Jip. Eltartott néhány másodpercig, amig leesett a közönségnek, de megérte belerakni!
És még egy kép próba közben:
Papoila, Cunha és Satã

Erről jut eszembe: Sátán! Amikor öten maradtunk a lisszaboni előadásra, elgondolkodtunk, hogy mi legyen az egyébként mélységesen passzív és alkoholista Sátán alakjával. Itattuk volna a darab alatt, és néha közbeszólhatott volna – akár oda nem illően is – hogy “Como sempre”. Sajnáltuk volna kihagyni, ezért úgy döntöttünk, hogy kérünk a szervezőktől egy próbababát. Ez bizonytalan volt egy ideig, így beszéltünk Gáborral (Dóra volt tanítványa), aki épp Lisszabonban volt, hogy ugorjon be erre a megtisztelő szerepre. A szervezők azonban megleptek: sikerült felhajtaniuk egy próbababát, s ilyenformán már nem akartunk visszakozni. Elvesztettük így Gábort, de volt egy baba-Sátánunk. Egészen más dimenzióba került így a darab!

petic/nabo

Címkék: ,

Sziasztok!

Egy “gyors” beszámolót idemásolok a lisszaboni kis kirándulásunkról. Annának írtam eredetileg emailben..
Szereposztás (a megjelenés sorrendjében):
Taberneira: Nagy Dóra Judit
Nabo (Retek): Bata Péter
Papoila (Masni): Varsányi Kata
Jucika: Aspirán Kata
Cunha (Bece): Urfi Péter
Nagyon-nagy sikerünk volt, de olvassátok csak:

Annyira örültünk, annál is inkább, mert nagy meglepetés volt nekünk is a siker. Az előadás előtt csak egy-két elszórt megjegyzést kaptunk a próbák alapján, így fogalmunk sem volt, hogy ez most jó, vagy nem, vagy vicces, vagy érthetetlen. Ehhez képest szinte az első perctől kezdve, ahogy a színpadra léptünk, végig tapsolt és nevetett a közönség!
Szerencsénk is volt persze… Pénteken este mi voltunk az utolsók, ettől tartottunk, de végül talán ez is a kezünkre játszott. Aznap este a másik két darab nem feltétlenül volt szinház jellegű, az első majdnem inkább mjuzikel volt, a másik pedig egy regényből vett jelenet, szóval frissen hathatott egy színdarab. Egyébként csütörtökön is csak egy volt színdarab, mint olyan, a három előadásból.
Az egyik tanár az ELTE-ről, Rákóczi István, éppen Lisszabonban volt, s Clara írt neki. Aznap kapta meg az emilt, hogy szerepelünk, de gyors volt: írt Dórának sms-t, megjelent este, hozott még egy vendéget és egy üveg pezsgőt és bort… Meg külön gratulált a végén, csakúgy, mint az egyik főszervező színházi ember (Carlos Pimenta, többek között a Teatro Nacional Dona Maria II rendezője) :-)
Hú, legszívesebben elmesélném percről percre a darabot! Képzeld, szombaton éjjel még az utcán is leszólított valaki ötünket, ugyanis ismerte a cseheket, megnézte őket csütörtökön, aztán minket is pénteken. Azért ez már tényleg flash volt, épp csak autogramot nem kért.
Clara Brazíliában volt – még van is – egy konferencia miatt, így sajna nem láthatott minket élőben. De azóta már hallhatott igen kedvező visszajelzéseket, nagyon büszke lesz ránk. Megismerkedtünk a prágai, a krakkói, a salzburgi és a cáceres-i lektorokkal, így beindulhat vmi, Dóra már megelőlegezte, hogy folytathatnánk a munkát, a szervezkedést.
Fényképek – rengeteg van, persze rólunk városnézés közben a legtöbb, de a többi próba/előadás alatt is kattintgattam szorgalmasan. Nem biztos, hogy minden megmarad, mert a memóriakártyám vacakolni kezdett – lehet, hogy elveszett néhány éjszakai városkép, néhány arckép, és amit talán a legjobban sajnálnék, a Miradouro de Graça-ról… Volt ott egy aranyos idős pár, csak üldögéltek, komolyan, olyan lisszabonos volt, hogy majdnem elbőgtem magam.. Ha pedig tényleg elveszik erről a kép, akkor nem csak majdnem!

Minderről a Jornal de Letras-ban készül egy összefoglaló, valószínűleg képekkel együtt, ugyanis egy lány végig fényképezett és riportokat is csinált. A programról annyit, hogy többek között voltunk a Teatro Nacional Dona Maria II-ban, ahol egy Brecht darabot láttunk franciául portugál felirattal, és nem aratott nagy sikert. Meg José Luís Peixoto (ő volt itt tavaly a Feira do Livro-n) egy darabját is láttuk, ami az Alentejo-ról szólt: öt fiatal színész alentejo-i öregeket játszott, tájszólásostul, mindenestül. Annyira gyönyörűen emberi darab volt! Mindannyian többször is megnéztük volna. De így is nagyon bennfentes jellege volt a programnak, a kortárs portugál irodalom és színház legnagyobb nevei és helyei között forgolódtunk – még Zé Maria (José Maria Viera Mendes) is megjelent a darabunkon, utána abszolváltunk egy igen görbe estét a Bairro Alto-ban. Hja..
folyt.köv!
peti/nabo

Az igazság viszont, pontosabban: már hónapok óta kemény munka folyik. De ezúttal megérett a dolog a közlésre, szóval közhírré tétetik:
Mi vagyunk a Király Rudolf Vándorszínház – Rei Rudolfo Teatro Ambulante! Február környékén alakultunk, a Camões Intézet keretein belül tevékenykedünk, vezetőnk Clara Riso, Nevető Klára. Csilli-villi logónk is van, méghozzá mindjárt kettő:

estudo_reirodulfo_final.jpg rei_rudolfo_rural_021.jpg
Ezek valamelyikét hamarosan szívünkön is viseljük, ízléses kis pólóra pingálva – köszönet Diogo-nak Lisszabonban!

Annyit még rólunk, hogy portugálul játszunk, első előadásunk – stílusosan – a Portugál című Egressy Zoltán darab adaptációja lesz, méghozzá Lisszabonban! Komolyan gondoltuk ezt a vándorszínház jelzőt…

És mások is komolyan gondolták, mert rövid élettörténetünk ellenére máris meghívást nyertünk egy színjátszó-találkozóra, arra megyünk e júliusban. Igazi multi-kultiban lesz részünk, persze erős portugál színezettel: horvát, cseh, lengyel, német, spanyol és magyar színjátszócsoportok élnek, élünk együtt (conviver!) néhány napig, megnézzük egymás és más színházak darabjait, találkozunk színészekkel, rendezőkkel…

Tartalmas programunkról, tapasztalatainkról ugyanitt hallhattok, até já!
petic


2021. május
h K s c p s v
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31